Tematikáját tekintve a 2017-es Debreceni Irodalmi Napok a Reformáció 500. évfordulójához kötődött. November 7-én a Méliusz Juhász Péter Könyvtár nagyelőadójában tudományos előadások és kerekasztal-beszélgetés keretében szakavatott irodalomtudósok és teológusok fejtegették a rendezvénysorozat mottójául is szolgáló Hitvallás és irodalom közötti lehetséges összefüggéseket.
A programsorozatot Fazakas Gergely Tamásnak, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézet oktatójának, valamint Visy Beatrixnek, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársának az irodalomtörténeti előadása nyitotta. Fazakas Gergely Tamás a 16. század eleji feformáció szövegeire koncentráló előadását a Post tenebras lux, azaz Sötétség után: fény mondattal indította, amely a genfi Reformátorok Falán olvasható, s már Kálvin Genfbe hívása előtt, 1530 körül öntudatos kijelentésként nagy jelentőséggel bírt. Mégpedig azért, mert a fény eljövetele megtörténtének, bizonyosságának tudatában lerövidítettek vele egy korábbi, még csupán a jövőbeli reménységre utaló mondatot: a Vulgatából származó „Post tenebras spero lucem”, azaz „Sötétség után fényt remélek” mottót. Hasonló mondattal Debrecenben, a reformációs emlékkapun is találkozhatunk. Az „itteni” mondat Huszár Gáltól származik, aki Méliusz Juhász Péter Arany Tamás hamis és eretnek tévelgési ellen kiadott vitairatának előszavában a sötétség-világosság ellentétpárt a látás-vakág metaforával is megtoldotta, valamint Debrecent a „mennyei tudomány világoséjtó lámpásának” nevezte. A „világosító lámpás” kifejezést Kálvin használta Genf városára, Huszár nagy valószínűséggel ezt vehette át. Fazakas Gergely e példák felsorolásával érzékeltette, hogy előadásában arra szeretne utalni: egy vallási reformnak, így a reformációnak a kezdetét is hogyan, milyen bináris oppozíciókkal láttatják a korabeli teológiai traktátusok, prédikációk, bibliafordítások és kommentárok, s ezek milyen korábbi forrásokból táplálkozhatnak. Ugyanakkor az irodalomtudós fontosnak találta hangsúlyozni, hogy a fent említett trópushasználat az említett műfajokban való elterjedtségén túl metaszinten is érvényesül: a kálvini bibliai hermeneutika vonatkozási rendszerében is igen reflektáltan van jelen. S ami különösen érdekes aspektusa volt az előadásnak, az az, hogy a fent említett bináris oppozíciók nemcsak a protestáns szövegekben bukkannak fel a későbbiekben, hanem más felekezetek szóhasználatában is megjelennek. Érdekes összefüggés, hogy a 17–18. században a katolikusok is azzal a metaforával beszélték el a Reformáció történéseit, hogy a hitbéli sötétséget és a tudatlanság homályát a protestánsokra vonatkoztatták. 1520-ban az Exsurge Domini kezdetű pápai bulla például ugyanazzal az antithetonnal látta el Luthert, mint amivel a wittenbergi doktor Rómát: „megvakult elméjében a hazugság atyja, a Sátán miatt. Ha viszont Luther személyesen idejönne Rómába, megmutatnánk neki, a nap fényénél is világosabban, hogy az általa feltételezett erkölcsi bajok és dogmatikai hibák nem léteznek.”
Fazakas Gergely Tamással ellentétben Visy Beatrix nem a reformáció korába, hanem a múlt századba vezette vissza a hallgatóságát az „Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet” – a megszólítás, Istenképzetek, az Én megjeleníthetőségének lehetőségei a 20. század istenes költészetében című előadásával. A 20. századba, mert bár az istenes versek a magyar irodalomban egy jóval korábban élt és alkotott szerzőtől, Balassi Bálinttól indulnak, a megsokasodó kételyek, az istenkeresés hevessége és fontossága a múlt században sarkallta igazán istenes versek írására a poétákat. Ekkor erősödött fel – éppen a megrendült hit, Isten bizonyosságának megkérdőjelezése miatt – a transzcendens iránti vágy, s a legnagyobb kérdés a modernkori alkotók számára, hogy az Én hogyan tud megszólalni a versben. Mennyire tud egységes maradni, s vajon miként kap szerepet az Isten ennek az Énnek a megalkotásában? Visy Beatrix ebből a szempontból Ady Endre és József Attila istenes verseit elemezte, s rámutatott: ezek a költemények nemcsak hitbéli kérdéseket implikálnak, hanem poétikai változásokat is eredményeznek. Adynál körülbelül 1910–12-től például épp akkor válik problematikussá önmaga versben való megalkotása, amikor Istenhez beszél. Itt az egyébként „hatalmas” Én mindig korlátozódik a Másik felett gyakorolt hatalom lehetetlensége miatt. József Attilánál pedig – tudtuk meg az irodalomtörténésztől – 1929-ben áll be egy radikális változás: az ez előtt született istenes versekben az Én még monologikusabb, egységesebb, például a Csöndes estéli zsoltár című költeményben: „Ó, uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem”, ezt követően viszont az Én egysége egyre kevésbé tartható fenn. Kételyek és hiányérzetek lesznek úrrá a költő versein, s különösen az Istenhez fohászkodó alkotásaiban érhető ez tetten.
Az Ady Endre-József Attila-vonulatot a 20. század második felében és napjainkban Weöres Sándor, Pilinszky János, Nádasdy Ádám vitte/viszi tovább. Az Én-Te, az Én és a Másik viszonya ezeknél az alkotóknál is problémaként jelenik meg, itt is felmerül a kérdés, hogy mi történik az Énnel, ha Istenhez beszél. Visy Beatrix itt különböző versidézeteken keresztül mutatta be az előadásában a lehetséges énhelyzeteket: Istenhez szólva vagy megrendül a versbéli Én pozíciója, vagy a Másikhoz való beszéd épp az ellenkezőjét váltja ki, az Én integritásához vezet. De ami rendkívül érdekes, hogy a kettő akár egyetlen versen belül is megmutatkozhat, váltakozhat egymással.
Visy Beatrix az előadása második részében a megszólítás nehézségeit taglalta. Az Istenhez fordulás nehézsége egyfelől azt jelzi, hogy az alany korlátozott pozícióban van, másfelől, paradox módon mégis ő az a „kicsi beszélő”, akinek lehetősége van arra, hogy a nyelv által megkonstruáljon egy istenképet. „Hogy hívnak Téged, szép, öreg Úr” – teszi fel a kérdést Ady Endre a Sion–hegy alatt című költeményében, hogy azután az Istent gyakran totalizáló szimbólumként – Mindenként, Életként, Békeként, Titokként aposztrofálja. József Attila közelre mutató névmásokkal próbálja rögzíteni az Én pozícióját Istennel szemben, s ezt a hagyományt viszi tovább Nádasdy Ádám költészete is. A hagyomány továbbírása jelzi, hogy a 20. század második felének lírájára az istenkép felaprózódása lesz leginkább jellemző: az Úr egységes, totális képe egyre kevésbé tartható fenn, éppen ezért – tudtuk meg Visy Beatrixtől – a költők vagy érzékszervi tapasztalásokkal – látással, hallással, pontosabban ezek diszfunkciójával, például Pilinszkynél a „néma”, „süket”, „megláthatatlan” jelzőkkel jellemzik az Urat -, vagy különböző testrészekkel, az egészet helyettesítő „részekkel”, például az arccal ábrázolják a felettük álló, a vele való párbeszéd el nem múló vágyával létrehívott Istent.
Az Istennel való párbeszéd lehetséges módozatait taglaló előadás után egy „kiterjesztett” párbeszéd, egy kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét, amely tovább árnyalta a hitvallás és irodalom témakörét. A két előadón, Fazakas Gergely Tamáson és Visy Beatrixen kívül a beszélgetésben Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Heidl György filozófus, a Pécsi Egyházmegye tudományos, kulturális és kommunikációs igazgatója, valamint Oláh Szabolcs, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója vett részt. A beszélgetést Szirák Péter irodalomtörténész, az Alföld folyóirat főszerkesztője vezette, aki a hit boncolgatására szólította fel először a beszélgető feleit. Az „Igaz ember hittel él” – mondta, ugyanakkor rámutatott arra, hogy a hit egyáltalán nem evidens dolog, főleg akkor nem, ha ezt a nyilvánosság előtt kell valakinek megvallania. Hogyan keletkezik tehát a hit, a hitesemény, hogyan függ össze a hit és tudás? – tette fel hitre vonatkozó kérdését a moderátor. Fekete Károly válaszában különbséget tett aközött, amit a hitről teológiailag állíthatunk, s aközött, amit például egy istenes vers kapcsán gondolhatunk róla. A püspök a teológiai vonatkozást hangsúlyozva Petrus Lombardus elméletét osztotta meg a hallgatósággal, aki három szóval foglalta össze a hit mibenlétét: a noticiával, amely tudással párosuló intellektuális ismeretet, a fidutiával, amely érzelmi többletű bizalmat jelent, végül az assenzussal, vagyis az igaznak tartással, biztosnak tételezéssel. Ha valamelyik összefüggés a három közül túlteng – tudtuk meg a püspök úrtól – abból óriási hibák származnak. A háromnak egyensúlyban kell lennie ahhoz, hogy a negyedik tényező, az Ámen, vagyis a bizonyosság szava is kimondassék, és a négy tényezőből megképződjék a keresztény hit. Heidl György a hitről szólva egészen az első keresztény közösségek működéséig nyúlt vissza. Jelezte, hogy nekik minden egyes cselekedetük hittel és bizalommal történt, amiért Julianus, a hitehagyott császár korholta is őket, de az ő hitük még nem keresztény hit volt. Ebből a szempontból a feltámadott Krisztus tekintélyének elfogadása a döntő. Ezt Heidl György a vérfolyásos asszony történetével támasztotta alá: amikor Krisztus megérintette a beteg asszonyt, az erejét átadta neki, a hit tehát nem más, mint egy érintés, amely meggyógyít. Krisztus érintése erőt ad. Azonban nem mindegy, hogy hívők milyen nyelvi formában fejezik ki az istenhitüket. Mert a démonokra is igaz, hogy hiszik Istent: „credo deum”, de a keresztények azok, akik hisznek istenben: „credo in deus”. Vagyis a démonokról az, hogy hinnének Istenben, nem mondható el. A „hiszek egy Istenben” formula viszont azt jelenti, hogy valaki odaáll a hit vallásába. Tehát a keresztény hitvallás átalakítja a nyelvet is.
Fazakas Gergely Tamás véleménye szerint a hit a fölismeréssel egyenlő. Azzal, amikor a bennem lévő istenkép egyszer csak előkerül, felbukkan, amely egy irracionális pillanat. Azonban a credo mellett ott van a meto is, azaz a „félek az Istentől”, „félem az Istent” formula is, s Fazakas úgy véli, hogy épp ez a félelem az, ami lehetővé teszi az Istennel való kapcsolatot. S ha már a nyelvi formuláknál tartott a beszélgetés, Oláh Szabolcs ezt azzal egészítette ki, hogy ő a hitvallást a beszédtettel, beszédaktussal tartja azonosíthatónak. S a lényeg, hogy ki ennek a címzettje, hiszen Isten különböző formában történő megszólítása különböző vallásokat eredményezett. Ugyanakkor a hitben nagyon fontos a titok, amely a bizalmat jelenti, az információ nélküli ráhagyatkozást.
A titokkal, az információ nélküli ráhagyatkozással kapcsolatban került szóba a kerekasztal-beszélgetés résztvevői között Ábrahám és Izsák története is. Ábrahámnak elég volt az Istenbe vetett bizalma a tette, fia meggyilkolásának elindításához. Heidl György számára ezzel a történettel kapcsolatban – ahogyan azt megfogalmazta a beszélgetésben – egyedül a Biblián belüli magyarázat az elfogadható, ami a Zsidókhoz írott levélben olvasható: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsidó 11:1). Ábrahám is pusztán remélhette, hogy a fia fel fog támadni, de a bizalma erős volt, s így kapott egy kinyilatkoztatást a feltámadásról. Fekete Károly szerint az Ábrahám-történet tehát nem más, mint előképe Jézus feltámadásának.
A beszélgetésben a hittől való elhatárolódás, lehatárolódás is szóba került. A hitvallás funkciói között – utalt rá Fekete Károly – ott szerepel az önmeghatározás is, de sokszor ez többes számba, közösségi szempontú meghatározásba fordul át. S aki ezzel nem tud azonosulni, aki ezt nem hiszi, az elhatárolódik, illetve attól elhatárol a hitvallás. A felekezeti különbségeket is ez a fajta elhatárolódás okozza. Szirák Péter ezzel kapcsolatban tette fel – elsősorban az irodalmár kollégáinak – azt a kérdést, hogy a felekezeti különbségek mennyiben fedezhetők fel az istenes versekben. Visy Beatrix az erre adott válaszában visszautalt Fazakas Gergely előadására, aki arról beszélt, hogy a trópusok átjárhatnak egyik felekezetből a másikba, egyik is, másik is használhatja ugyanazt a metaforát. A költői hagyományban is megvan ez az átjárás, így inkább az a lényeges, hogy a különböző felekezethez tartozó költők például mennyire nyúlnak vissza az Ószövetség képeihez, vagy mennyiben összpontosítanak például Krisztus kereszthalálára. Az előbbire Adynál, az utóbbira pedig Pilinszkynél látunk számos példát.
A beszélgetés záróakkordja a hit személyes megélésről szólt. Oláh Szabolcs kiemelte: aki Krisztus feltámadásának eseményével kapcsolatba kerül, az elhivatottá válik, kivehetetlen zónába kerül, s a további feladata az, hogy bánni tudjon ezzel az új helyzetével. Heidl György a mai világunkban elcsépelődött szeretet, szeretés fogalmával szembeállította a szeretetnek azt a fajta rendjét, amelyet a hitvallások tételekben rögzítenek. A symbola és a symbolon kifejezések közötti különbséggel érzékeltette, hogy nem mindegy, hogy „egy pénzügyi befektetést hajtok-e végre”, vagy „a szeretet portfóliójába” fektetek-e be. Merjünk kitartani a szeretet rendje mellett! – szólította fel a filozófus a jelenlévőket, amelynél szebb végszót nem is nagyon kaphatott volna a hitvallás és irodalom kapcsolatát boncolgató tartalmas kerekasztal-beszélgetés.
Debreceni Irodalmi Napok – Hitvallás és irodalom, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2017. november 7.
(A fotókat Gyenge Imre készítette.)
Hozzászólások